Amikor megszületett a kisfiam, azt hittem, semmi sem tudja feldobni az éjszakákat. Tévedtem. Aztán egy barátom, aki szintén friss apuka volt, dobott egy ötletet. „Próbáld ki ezt – mondta –, legalább nem alszol be a kanapén.” Egy online kaszinóra gondolt, de nem a nagy tétejű pókerre vagy a harsány rulettre. Ő csak úgy játszott, apró összegekkel, amikor úgyis fent volt a gyerekkel. Kíváncsi lettem, és egy unalmas hajnali háromkor, amikor a fiam épp a harmadik szoptatás után aludt vissza, letöltöttem a vavada aplikacja.
Nem mondom, hogy eddig ne lett volna semmi közöm a szerencsejátékhoz. Régebben, egy lánybúcsún, egyszer megnyertem egy pókerpartit, de az inkább a blöffölésen múlt, mint a szerencsén. A kaszinó világa teljesen ismeretlen volt. A telefonos app viszont olyan játékokat kínált, amiket még én is megértettem: gyümölcsös automaták, egyszerű kártyajátékok, pörgetős dolgok. A lényeg, hogy nem kellett letépni a fejem, és nem is éreztem úgy, hogy láthatatlan fonalak húznának vissza. Egyszerűen csak kipróbáltam egy pár száz forintos tétet.
Az első este nem történt semmi különös. Se nyertem, se vesztettem, csak néztem a feleségem, ahogy a mellettem lévő kiságyban szuszog a gyerek. Jólesett, hogy van valami, ami leköti a figyelmem, miközben mindenki más alszik. Másnap éjjel újra elővettem a telefont. Már nem is a játék miatt, hanem azért, mert a vavada aplikáció valahogy a társam lett. Ott volt a kezemben, amikor a fiam épp nem sírt, és a csend olyan sűrű volt, hogy szinte hallottam a saját gondolataimat. A játék apró izgalmat adott, egy kis feszültséget, ami segített ébren maradni. Nyereményem nem volt nagy – néha kétezer, néha meg csak pár száz forint –, de az öröm, amikor a szimbólumok egy vonalba álltak, felért egy kávéval.
Aztán történt valami, ami átbillentette a dolgot. Egy szombat este, amikor a feleségem éjszakai műszakba ment, a kisfiam délután hatkor ébredt, és este tízig folyamatosan fent volt. Hiába ringattam, hiába énekeltem, csak bámult rám nagy szemekkel, mintha azt kérdezné: „Most mi lesz?” Én meg már majdnem aludtam, úgyhogy gondoltam, felhívom a tesómat, hátha tud mondani valami okosat. De hiába, ő is csak annyit tudott mondani, hogy „aludj, majd alszik”. Hát nem aludt.
Éppen akkor indultam el a konyhába, hogy csináljak egy teát, amikor eszembe jutott, hogy még aznap délután nem néztem meg az appban a bónuszokat. Nem szoktam vadászni az ilyesmire, de a kezem önállóan kattintott. Ahogy megnyílt egy fantasztikus, tizenöt ingyenes pörgetést kínáló ajánlat, a fiam hirtelen abbahagyta a nyüszítést. Nézte, ahogy az ujjam a képernyőn csúszkál. Elnevettem magam, mert tényleg úgy nézett ki, mintha ő is izgulna. Megpörgettem, és az első tíz pörgetésből jött egy kisebb nyeremény – nem jackpot, csak egy szép összeg, amitől jobb kedvem lett. A fiam megnyugodott, én meg nevettem, mert a helyzet annyira abszurd volt: egy huszonöt éves, tajtékzó kisbaba és egy apuka, aki virtuális gyümölcsöket pörget, hogy ne őrjüljön meg.
Ettől kezdve a rituálém része lett, de nem úgy, ahogy az ember gondolná. Nem volt semmi babona, semmi szerencsehozó zokni. Csak amikor hajnali kettőkor a feleségem még mindig a kórházban volt, és a gyerek épp aludt, csendben kinyitottam a vavada aplikációt. Egy-egy kör, néha kettő, és utána nyugodtan feküdtem vissza. Nem akartam megélni a forradalmat, csak azt a kis adrenalinlöketet, ami segített túlélni az első heteket. A barátaim közül páran azt mondták, hogy ez veszélyes út, de én talán el tudtam határolni a szórakozást a függőségtől. Meghatároztam egy keretet – hetente legfeljebb háromezer forintot –, és ezt sose léptem túl. Amikor elfogyott, akkor elfogyott. Nem pótoltam hitelkártyából, nem adtam el a bölcsit.
Néhány hét múlva már teljesen rutinossá vált. A fiam átaludta az éjszakákat, a feleségem visszatért a normál napirendjéhez, és úgy tűnt, a „kaszinós időszakom” lassan a végét járja. De egy dolog megmaradt – a pozitív élmény. Rájöttem, hogy a játék nem a pénzről szól, hanem arról, hogy egy friss apukának legyen egy saját, önző kis tere. Egy hely, ahol nem kell észben tartani, mikor evett, mikor cseréltem pelenkát, és mikor kell a hátán büfikéztetni. Ott csak a gombok voltak, a fények, a pörgés. És igen, néha még szerencsém is volt.
Aztán jött a lányomnál is ez az időszak. Két évvel később, amikor a kislányom született, újra elővettem a telefonomat. Az app akkor már régóta ott volt, de nem hiányzott. Amikor viszont újra ott találtam magam egy álmatlan hajnalon, meg sem lepődtem. Megnyitottam, és a vavada aplikáció pontosan úgy működött, mint régen – stabil, gyors, és ugyanazokkal a játékokkal várt. Nem a régi élményt hajszoltam, hanem egy ismerős társat, aki a sírás és a hányós pelenkák között is rendelkezésemre állt. Azóta se lett belőlem nagy játékos. Havonta elköltök egy mozijegyárnyit, amit az éjszakai műszakban balhézok el. Sokszor nyerek, gyakrabban vesztek, de sosem érzem, hogy veszteség volna. Ezt a kis összeget a szórakozásra szánom, pontosan mint ahogy az ember egy flippert nyom vagy filmet bérel.
Azóta eltelt két év, és a gyerekek már egészen jól alszanak. Visszaváltoztunk az átlagos apukává, aki hétköznap este nyolckor elkarikázik a boltba, hogy tejet vegyen. De amikor éjszaka felriadok, és percekig nem jön rám az álom, előveszem a telefont. Nem mindig játszom, de ha igen, eszembe jut az az időszak, amikor a fiam a vállamon pihent, és én közben egy egészen más világban pörgettem. Ez nem a pénzről szól, hanem az új apai létünk apró meneküléséről. Jó érzés, hogy ez a menekülés mindig elérhető – egyetlen kattintás, és ott a színes, buta, boldog szórakozás. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy felnőtt elvárhat egy játéktól.